„A kiskirályok a megye urai, a régi dinasztiák regénye. A Tanussy-család tagjai köré a többé-kevésbé jelentékeny szereplők hosszú sora, a régi világ legkülönbözőbb elemei és alakjai sorakoznak – írja a regényről Acsády Ignác. Mágnások, kortesek, táblabírák, katonák, a hazai és bécsi magyar előkelő körök mindenféle egyéniségei, komoly emberek és szédelgők, szép leányok és kacér asszonyok lépnek elénk s tarkítják a színpadot, melyen az élénk jelenetek gyors változatban, humoros és tragikus fordulatokkal gyorsan követik egymást. Némi pikáns mellékízt ad a regénynek az is, hogy alakjaiban sokan olyan emberekre vélnek ismerhetni, kik valóban éltek, s úgy pusztultak el, mint Jókai királyai. Tuhutum vármegye rajza némileg hasonlít Szabolcs megyééhez, s a Tanussyak történetében sok olyan van, mint állítólag ma is meglevő ottani híres nemesi család körében történt.”

Hiába ​mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt.
Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.
Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül hogy élethűtlen vagy éppen frivol ne legyen.
Kérdezzétek meg a családi szakadások okait – közélet viszályaira fognak visszavezetni.
Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását – politikai katasztrófákat fogtok találni.
Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.
Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak, az árvák sóhajait, hová repülnek; azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.
S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet, s egész embernek azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt.
Saját légkörünk ez. ezt leheljük ki, ezt leheljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.
Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.
Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és milyen nagyokat vitt magával, akiknél az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból?
E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.
Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.
Pest, augusztus 18-án, 1862.

Hogyan lehet elrekeszteni a valóságos világ parányi részét, és paradicsommá avatni azt? Csakis egy szerető asszony segítségével, akiért keményen megküzdött a férfi. Zboróy Blanka és Adorján Manassé egymásra találásának és szerelmük kialakulásának története ez a regény. Ebbe a történetbe az 1848-as forradalom egyes eseményei is beleférnek, s a múlt századi Torockó életét is bemutatja az író. Sorozatunk újabb kötete azt bizonyítja, amit sajnos gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni: történelmünk tényleg „vérzivataros” volt, de a magyar irodalom pontosan ezt a hosszú küzdelmet ábrázolva teremtette meg a maga időtálló értékeit. Gondoljon hát arra a nyájas Olvasó, hogy szöveg van előtte, szép, ízes, romantikus regény, egyenes tartású mondatok. Jókai Mór tollából, akinek művei könnyen megtalálják közönségüket: barátságosak és ibolyaszeműek, mint az a gyermeki felnőtt, aki írta őket.

“Van egy nyavalya a művészre nézve, mely rendesen temetéssel végződik, de olyan temetéssel, melyet neki magának is végig kell nézni. Ez a nyavalya az, mikor egy sok ideig közkedvelt művész mellett egy új tehetség tolja fel nimbusszal besugárzott fejét, aki egyszerre elhomályosítja a régi matadort: kritika, közönség, mecénások, pályatársak mind azt emelik, hordozzák. De a jó öregről is megemlékeznek, azt megválasztják díszelnöknek, elkészíttetik a mellszobrát, megünneplik a nevezetesebb napjait, ezüst- és aranylakodalmát (a múzsájával), a hetvenedik születésnapját, a legmagasabb kitüntetés alkalmát, kiadják albumba gyűjtve a remekműveit; rendeznek számára díszlakomát, ott omlik az alkalmi vers, a dicsőítő felköszöntés! S az ünnepelt nagyon jól tudja, hogy ez az ő temetése. Hogy amikor kenetteljesen magasztalják, ez a bebalzsamozás. Múmia lesz ő mindjárt, s vinni fogják – de nem az országos képtárba, hanem a főrendiházba. Nohát, én ezt a temetést nem engedtem magamon végrehajtani. Új ivadékokat láttam magam mellett felsarjadzani, soha nem éreztem a keserűséget, hogy az új geszt [fatörzs] sudarai az én pálmafám levélkoronáján túlnőttek volna. Felvettem a versenyt az új hatalmas tehetségekkel, nem irigykedtem rájuk. Nem irtóztam a tanulástól. Haladtam a korral. – Hát ezt teszi az, hogy “öreg ember nem vén ember.” Nevetségessé, sőt szánalmassá lehet minden ember, aki túléli a férfikor határát: hadvezér, államférfi, financier. (Ez az utóbbi leginkább.) De nem lesz azzá a művész, amíg szelleme el nem hamvad.” – (Részlet a könyvből)

A könyv arról a korról, nemesi generációról szól, amely az 1820-as évektől vívta harcát Magyarország polgári átalakulásáért, szellemi és anyagi felvilágosodásáért.

Az ​És mégis mozog a föld nagylélegzetű, romantikus történet, melyet a magyar történelem eleven eseményeiből formált Jókai teremtő képzelete. Főhősében a felvilágosodás és a reformkor legnemesebb törekvései találkoznak; a nagyívű pályaképbe Csokonai, Kisfaludy Károly és Katona József tragikus életútjának eseményeit sűrítette Jókai. Jenőy Kálmánt éppúgy kicsapják a kollégiumból, mint Csokonait: egy csizmadia kegyelemkenyéren nyomorog, mint Kisfaludy; a drámáját ugyanolyan fagyos közöny fogadja, mint Katona Bánk bán-ját. A magyarok őshazáját kereső Barkó Pálban pedig Kőrösi Csoma Sándorra ismerhetünk. De nemcsak a kiváló jellemek adnak itt egymásnak találkozót. Az egész ország élvezi Csollán Berti durva tréfáit, Bálvándy gróf „nagystílű” csínyjeit. És a német színház előadásait. Mert magyar színháza ez idő tájt nincs az országnak. Ezzel a parlagi állapottal veszi fel a harcot az elhivatottak maroknyi csoportja: költők, színészek, tudósok. Hősi küzdelmük kel életre a regény lapjain, a romantika sajátos fényeiben, meseszerűen és mégis történelmi hűséggel.

Borongós, ​elégikus hangulatú mű – mondják a regényről. Mindenesetre nehéz kor, személyes hányattatások hatására íródott. 1860-61-ben rövid időre felcsillant a 48-as alapokon való kibontakozás reménye, de aztán föloszlatják az országgyűlést, s megújult dühvel támad föl az abszolutizmus, s meghasonlik az ellenállás. Jókai a politikai viszonyok romlását a saját bőrén is érzi: 1863-ban lapszerkesztőként börtönbüntetést szenved. A tragikus hangú történet ebben a légkörben fogant. Magában a műben olvashatjuk: „Olyan diőket élünk, amikor minden elmúló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már!” Okkal borongós mű theát a Mire megvénülünk. De a borongás lélekállapotában sok minden feltárul az emberi kapcsolatokból, ami a lelkesültség állapotában homályban marad.
A kritika felhívja a figyelmet például a Dezső naplója fejezeteinek bájos közvetlenségére. Az író gyerekkorának emlékei elevenednek meg e mozzanatokban. Találkozunk a női hűség és kacérság szembeállításával. Kiemelik a Pozsony városról s társadalmáról alkotott realista rajzot. A regény megjelent németül, lengyelül, szerbül, angolul (amerikai kiadásban is van), oroszul, észtül, olaszul. Igen korán filmre vitték. 1916-ban némafilm készült belőle Hevesi Sándor filmszövege alapján. A főszereplő Beregi Oszkár volt.

Jókainak egyik legnépszerűbb s egyben legvitatottabb regénye. Azok a remények, melyek a polgárosodásért küzdő magyarság legjobbjait fölvillanyozták, a regény megírásának idején szétfoszlani látszottak. A reménytelenségnek ebben az időszakában Jókai bizakodása időszerűtlennek tűnik. Jókai vigasztaló és bizakodásra serkentő tézisregényt írt, a magyar jellem és a magyar föld asszimiláló erejét akarja példázni, azt a tételt sugalmazza, hogy nemzeti erényeink az ellenséget is megszelídítik, sőt pártunkra állítják. Félreértették Jókainak az 1890-es években írott visszatekintő szavát, amikor Ankerschmidt alakja mögött a Magyarországon birtokot vásárló Haynau modelljét vélték felfedezni, az viszont igaz, hogy Garanvölgyi unokaöccsét, Aladárt a szabadságharc híres hőséről, Bereczky Jánosról mintázta.

A történetben szereplő Lándory Bertalan, Jókai képzeletének terméke. A regény hátterében emlékezetes történelmi események zajlanak. Az egyik a dél-alföldi betyárvilág fölszámolása, a másik a párizsi kommün.

Furcsa ember ez a mi Lándorynk mondá egy öreg mágnás, aki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!
A börtönöket tanulmányozza magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az igazságügyminisztériumnál.
Furcsa egy passzió!
Tiszta bolondság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen is, onnan is.
A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.
De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvenc eszméje, aminek az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, aki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a strucctól elkezdve a kínai fán termő, virágból kikelő kacsa tojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhássza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, aki meg csupa pókokat gyűjt; az egész életét a pókoknak szenteli, s valamennyinek tudja az egész genealógiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, aki meg a koponyákat tanulmányozza. Akit csak megkaphat, leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal, adja neki a koponyáját; annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak azok érdeklik, akik tíz esztendőn felül vannak elítélve. Ezeknél kezdődik nála a báró. Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a gyilkosok fiziognómiáit. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy könyvet fog róla írni.

A ​regényben két vállalkozó áll egymással szemben: Berend Iván, a bondavölgyi kis bányaüzem vezetője, és Kaulmann Félix részvénytársasága. Kaulmann minden erővel – főleg Sámuel apát segítségével – igyekszik megszerezni Berend üzemét és a környező nagybirtokot, a Bondaváry grófok tulajdonát. Berend – bármennyire kiváló tulajdonságok és nagy ésszel rendelkezik, s bármilyen példásan vezeti is a kis üzemet – hamarosan elbukna az egyenlőtlen versenyben, ha nem segítené egy romantikus véletlen. A cselekmény elején Kaulmann Félix Bécsbe csalja a gyönyörű szép munkáslányt, Evilát. Vőlegénye, Szaffrán Péter – aki szintén Berend munkásai közé tartozik – bosszúból felrobbantja a részvénytársaság tárnáit. A Kaulmann-féle vállalkozás összeomlik, s az égő szénréteget csak Berend Iván korszakalkotó találmányával tudják eloltani. A végkifejletet számos romantikus fordulat előzi meg: a pesti társasági életből vett jelenetek, Berend Iván társasági sikereinek mozzanatai, a Bondaváry grófok története, Evila sorsának alakulása, Kaulmann Félix és Sámuel apát vagyonszerző törekvéseinek akciói.

A francia forradalomban kivégzett királynő, Marie Antoinette kislányát őrzi, rejtegeti a Fertő tó partján álló kastélyban, a Névtelen várban a regény főhőse, egy Magyarországra menekült emigráns francia gróf. Jókai egyik legromantikusabb regénye a Névtelen vár, teli titokkal, cselszövénnyel, Bourbon-liliomos misztikával, szűzies-éteri szerelemmel (mert a fogoly kis királylány persze beleszeret nemes védelmezőjébe, aki persze nem viszonozhatja vágybeli királynője érzelmeit). De egyben az egyik legszebb Jókai-regény is a mű: a Fertő-vidék csodás hűségű leírása, a régi magyar élet felejthetetlen tablója, a táblabírás, ősi nemesi, megyei világ nagyszerű felidézése, sajátos ragyogásának, provinciális bájának halhatatlan megörökítése.

„… ​az Üstökös-ben 1879-ben jelent megjelent a Rab Ráby. Jókai maga se tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben, és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak. Ráby Mátyás udvari hivatalnok, József császárnak kedves embere, aki tele van az ő liberális eszméivel, s keresztül akar törni egy pörös ügyben az alkotmányos vármegye konzervatív formáin. Pest vármegye ellen támad fel a császár védpajzsa alatt, a császár akaratával és hatalmával a háta mögött, de az összeütközésben a rövidet húzza, és Pest megye börtönébe kerül. Roppant szerencsés leleménnyel van beállítva a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át. A császár ki akarja szabadítani Rab Rábyt, de minden ereje megtörik a vármegye ellenállásán, a paragrafusaikba és megrögzött szokásaikba burkolózott vármegyei urak makacsságán. A megoldás éppenséggel fönséges. A császár ostrom alá veszi a megyeházát, hogy kedvencét kiszabadítsa, a vármegye bezárja a kapukat, és halálos ítéletet mond a szegény rokonszenves népapostol fejére, már mindjárt le is fejeznék, de ismét megharsan kívül a kürt, s már nem a császár, de a király nevében dörömbölnek a kapun – mire megcsikordul sarkaiban, megnyílik, s kiderül a láthatár minden vonalon, a császár visszavonja pátenseit, s a király akaratának meghódolnak a magyarok…” (Mikszáth Kálmán)